Februárban kezdtem meg a harmadik Erasmus félévhallgatásomat Törökországban, Izmirben. Minden nagyon jól indult. A budapesti reptéren anyukámmal azon izgultunk, hogy ne lépjük át a 30 kg-ot a csomagjaimmal, mert a múltkori 5 kg pluszért majdnem tízezer forint pluszt kellett fizetnünk. Két nagyobb táskám volt és együtt a kettő a mérés szerint 32 kg volt, de nem mondtak semmit. Nagyon örültem, a várakozó részre is gyorsan bejutottam, mert reggeli repülőt választottam és nem voltak még sokan. Korán reggel vagy későn este szeretek utazni, mert akkor nincsenek a reptereken sokan.
Megérkeztem Isztambulba és ott is minden ment, mint a karikacsapás, bár nagyon sokat kellett sétálni az átszálláshoz és valahogy mindig eltévedek az új, óriási reptéren. Ezek után megérkeztem Izmirbe, ahol szerencsére az egyik őszi féléves TF-en tanuló erasmusos fiú várt rám kocsival. Egyedül nem tudom, hogy cipeltem volna keresztül a városon a cuccaimat (1db 23kg bőrönd, 1 db 19 kg tollasos nagytáska, 1db kb. 6kg hátizsák, 1db laptop táska). Sajnos a legnagyobb délutáni forgalomba érkeztem meg Izmirbe, 6 óra környékén, ezért nagyon sokáig tartott mire az albérletembe értünk (ugyanoda mentem, ahol tavaly második félévben voltam). Végre hazaértem (mert Izmirt a második otthonomnak tartom) csak azokat a dolgokat pakoltam ki, amiket hűtőbe kellett rakni, pl.: túró rudi, cider (mert itt nincs), ajándék bor. Ezután mindent összevissza nyitva hagyva fogtam a pénztárcám és a kulcsom és mentünk is kedvenc dönerezőmbe. Be se léptem már mondta is az egyik pincér, hogy mit szeretnék (pilav üstü et döner ve büyük cay- rizses marhahúsos tál, nagy teával). Miután végre ettem aznap először, átmentünk a kedvenc vízipipás helyemre. Itt csinálják az egyik legjobb forró csokit Izmirben és itt is már ismertek. Elkezdtünk tavlával (ostáblával) játszani és azt várták, hogy én mint külföldi majd jól kikapok, de simán nyertem és az a szokás itt, hogy a vesztesnek a hóna alá kell tenni a táblát és csinálhatunk róla egy fényképet.
Az első héten itt találkoztam azokkal, akiket már tavalyról ismertem az erasmusomról, és akikkel szeptemberben találkoztam. Az egyik spanyol fiúval nagyon jóba lettünk és minden nap csináltunk valami programot, megtanítottam ostáblázni és nyilván kezdők szerencséje, de volt, hogy ő is nyert. Közben többen megérkeztek és a litván lányokkal együtt tartottunk egy házibulit. Ezután kezdődtek a Welcome Week (ami 2 hétig tartott) programok az egyetemen. A második hetén az egyetem is elkezdődött. Sajnos csak a legelsőn és a legutolsón tudtam részt venni a Welcome Week(s) programjaiban, mert közben nagyon beteg lettem. Két hétig lázas voltam, megfázásos tünetek, arcüreggyulladás. Kórházba is kellett menni, mert elkezdtem a széles körű hatóanyagú antibiotikumot szedni, amit otthonról hoztam a biztonság kedvéért, de annyira rosszul lettem estére (mert nem ettem semmit egész nap és az antibiotikum nagyon erős volt), hogy hánytam is és muszáj volt kórházba menni. Nem volt túl gyors a procedúra, mert összevissza küldtek, hogy itt kell fizetni, meg ott kell kikérni egy papírt. A végére kaptam egy szurit, másik fajta antibiotikumot és lázcsillapítót. Ez körülbelül 3 héttel a korona pánik kitörése előtt volt, szóval a kórházban nem csináltak semmi vizsgálatot ezzel kapcsolatban. Elmeséltem az egyik ápoló ismerősömnek, hogy mi a bajom és nem tudom igazából, hogy viccből mondta-e vagy sem, de azt mondta, hogy ez lehet korona. Két hétig ki se mentem a lakásból, csak ha muszáj volt. Pont ekkorra volt időpontom a tartózkodási engedély kérvényem beadására. Még ott se kértek semmi papírt koronával kapcsoltban, de két héttel később minden igénylőtől kértek korona vírus teszt papírt. Eddig még nem gondoltam bele, de lehetséges tényleg, hogy koronám volt és akkor így mentem terjeszteni a bevándorlási hivatalba meg, amikor a kórházba voltam. Nem hiszem, hogy most már meg fogom ezt tudni biztosra.
A Welcome Week utolsó programjára még sikerült elmennem. Ez egy házibuli és utána szórakozóhelyes buli volt. Itt ismerkedtem meg egy fiúval. Gyorsan közös nevezőn voltunk és az óta is elválaszthatatlanok vagyunk. 
Az akkor már barátom felajánlotta, hogy költözzek hozzá, hogy ne legyek egyedül a lehetséges karantén alatt és ne fizessek feleslegesen a lakásért, ha úgyse leszek ott. Tehát ideköltöztem hozzá és a testvéréhez.
Két hét oktatási szünet következett az egyetemeken, amíg ki nem találják, hogy hogyan tovább az oktatással. Végül itt is az online tanítás és online vizsgák mellett döntöttek.
Az otthoni egyetemről is jött a hír, hogy távoktatás lesz. Kaptam is az alkalmon és megkerestem az összes tanárt és megkérdeztem, hogy becsatlakozhatok-e a többiekhez, hogy ne akkor kelljen mindenből vizsgáznom, amikor hazamegyek. Mindenki megengedte, hogy becsatlakozzak. Így a napjaim az online órákkal és beadandókkal teltek, bár néha beiktatok egy kis puzzle, színező, film vagy sorozat szünetet. Próbálunk minél kevesebbet kimenni az utcára, hogy nehogy elkapjuk, vagy valami baj legyen. Hetente vagy másfél hetente egyszer megyünk nagy bevásárlást csinálni. Azóta a főző tudományomat próbálgatom, mindenféle receptet kipróbálok, de nem tudok mindent, amit akarok, mert lehetetlen élesztőt találni.
Mivel egy introvertált személyiségű embernek tartom magam, ezért annyira nem visel meg, hogy itthon kell maradni. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok utazni. Nagyon sok utazást terveztem ebben a félévben Törökországon belül, ahol még nem jártam, de ezek meghiúsultak.
Eddig nem nagyon volt probléma az itthon maradással, de idén májusban átlag feletti időjárás van és sajnos nincs légkondicionálónk. A héten eddig nem mértünk 30 fok alatti hőmérsékletet. Most is 32 fok van 17:30-kor és a hétvégére és az utána való pár napra (05.16-19) 39-41 fokot mondanak. Ezek a napok teljes kijárási tilalom alatt vannak, mert ez az lesz az utolsó hete a Ramadánnak és ünnepségeknek kellene lennie. Így próbálják megakadályozni az embereket, hogy kimenjenek ebben a jó időben, és hogy meglátogassák a rokonaikat és terjesszék a vírust.
Minden hétvége és ünnepnap itt most teljes kijárási tilalommal zajlik. A 65 év felettieknek és a 20 év alattiaknak március óta teljes kijárási tilalom van, a múlt hétvégén adtak meg egy idősávot hétvégén, amikor mindenki másnak kijárási tilalom van, akkor ők ki tudjanak menni biztonságosan.
Ha kimegyünk az utcára 3 lépés távolságot kell tartani az emberektől, maszkot ajánlott viselni, és ha boltba megyünk ott kötelező maszkot és kesztyűt is viselni. A kesztyűt általában szokták biztosítani, de a maszkot nem. A múlt hétig nem is lehetett maszkot árusítani, hanem a kormány küldött minden állampolgárnak 5 db maszkot hetente. Nekem van hivatalos tartózkodási engedélyem, de nekem mégse küldtek kódot, amivel ki tudtam volna kérni maszkot a gyógyszertárból. Ha nem vettünk volna a lezárások előtt és a fiúk nem kaptak volna maszkokat, akkor nem tudom nekem, hogy lett volna.
Tehát így telnek a napjaim a karanténban. Jelenleg nem tudom, mikor fogok hazajutni, mert a repülési korlátozások miatt egyszer már el kellet halasztanom a repjegyem. Most június 17-re van jegyem, de ha megint meghosszabbítják a korlátozást, akkor nem tudom mikor lesz a hazaút. Szerencsére szüleim nem erőltetik, hogy menjek minél hamarabb haza, mert ők is megértik a helyzet súlyosságát. Továbbá amiről beszélnek, hogy ingyen hazaviszik a külföldön rekedt magyarokat az valahogy Törökországra nem vonatkozik. Mielőtt elkezdődött a pánik beregisztráltam konzuli védelemre. Innen néha kapunk információt, hogy Isztambulból Európába (nem is biztos, hogy Magyarországra) indul egy-egy rendhagyó járat, de kétszeres árakat írnak ki a járatokra, mint amiért vettem ide vagy haza a repjegyemet. Próbálunk pozitívak maradni és kihasználni ezt a hirtelen jött kényszer szabadidőt. Bár szívesebben lennék a tengerparton ebben a hőségben, mégis itthon maradok az otthon biztonságában.
Szuchovszky Evelin
(fotók: Szuchovszky Evelin)