2019. 11. 19. Portugália, Castelo Branco
Néha még most is belém nyilall a felismerés, hogy mit keresek itt én Portugáliában? Hogy kerültem ide? És hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy itt tanulhatok?
Nagyjából két hónapja, hogy a Liszt Ferenc repülőtéren búcsút intettem drága hazánknak és elindultam egy számomra teljesen új úton, amit úgy hívnak Erasmus. Mintha egy fél élet telt volna el azóta, annyi élmény ért. Az igazat megvallva, másodéves koromban gondoltam rá először, hogy jelentkezem Erasmusra, de ekkor még nem volt bátorságom hozzá. „Egy idegen ország? Idegen nyelv? Teljesen egyedül?” Na nem! Mi okom lenne kitenni magamat ilyennek? Aztán harmadikban rászántam magam, de kellő nyelvtudás és motiváció nélkül, valójában magam sem hittem benne. A nyarankénti utazások viszont meghozták a hatásukat, és egyre vonzóbbá volt számomra egy külföldön töltött szemeszter. Így még egyszer megpróbáltam: MOST VAGY SOHA!
Tehát így történt, hogy ITT vagyok! Castelo Branco egy viszonylag kis város, ennek köszönhetően nagyon családias a hangulata, már az első hét után otthon éreztem magam. Nagyjából 90 másik Erasmusos hallgató tanul itt összesen az öt karról. Legtöbben a szomszédból, Spanyolországból érkeztek. Tehát unatkozásra nincs nagyon alkalom… Sportolási lehetőség mindig akad a kötelező órákon kívül is, én például az egyik helyi úszó szövetséghez csatlakoztam. De órai kereten belül sikerült eljutnom sziklát mászni, ami már régóta vágyam volt.
Eddig még mondhatnánk, hogy semmi különös, ezt itthon is meg lehet csinálni. De ott vannak a hétvégék!
Hogy csak párat említsek, már egyből az első napon megismerkedtem egy baráti csapattal Magyarországról, akik szörfözni indultak másnap, így én is csatlakoztam hozzájuk. Mondanom sem kell, hogy nem vagyok egy szörf bajnok, de hihetetlenül élveztem. Ezután volt szerencsém még egy alkalommal csiszolgatni nem létező szörftudásomat. Aztán itt Casteloban vettem egy biciklit, amihez talán a legtöbb élményem kötődik. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden nap használom, részben mivel itt a városon belül nincs tömegközlekedés, részben csak mert szeretem… Eltekertem vele a „közeli” hegyekbe, ami kiderült, hogy nincs is annyira közel, pontosan 120 kilométerre, ezért a második napot már két segítőkész mentős társaságában tettem meg, akik visszaszállítottak a legközelebbi városba. De ha nem akad szállás, jó lesz az autó is fekhelynek, amiben kipróbáltuk és igen, lehet öten aludni!
Lisszabon, Portó, két teljesen különböző hangulatú város, mindkettő messze visszanyúló történelemmel, a közös bennük, hogy egy séta a városban egy kiadós láb-napnak megfelel, annyi emelkedővel találod magad szemben. Erasmusosok pedig mindenhol bőven akadnak, ezért soha sem vagy egyedül.
De volt, hogy a közelebbi helyeket derítettük fel, aztán a helyi tradíciónak megfelelően részt vettünk a hagyományos „gesztenye túrán”, amit helyiek szerveztek. A pont az i-re mégis talán az volt, mikor négyen a TF-ről elrepültünk az Azori-szigetekre és pár csodálatos napig élvezhettük ennek a különálló vulkanikus földdarabnak az adottságait. Termál vizek, feltörő kénes gázok, kráter tavak, szubtrópusi erdők, ananász ültetvények... Nincs az a kép, ami visszaadná, hogy ez a 62 kilométer hosszú kincsesbánya milyen gazdag és változatos élővilággal rendelkezik. Módunkban volt fürdeni a negyven fokos óceánban, megtudni, hogy egy átlagos ananász több mint 2 évig nő, mire gyümölcsöt ad, megkóstolni a helyi likőröket és napfelkeltét nézni az óceán melletti domboldalról…
Talán, most már érthető, miért is jó az a sok papírmunka és az az esetleges egy év csúszás, ami ezzel jár. MEGÉRI!
A végére még csak annyit, hogy amit leginkább megtanultam, az a mindennapi frázisok valódi jelentése és megélése! „Élj a jelenben!” Persze nem úgy, hogy most aztán mindent bele, a holnap nem számít, hanem hogy vedd észre azt, ami és aki körbevesz és vedd észre ebből azt, ami örömöt jelent számodra. „Légy hálás!” Mert aki hálás, többször örül. „Nincs lehetetlen!” Tényleg nincs, csak elhatározás és kitartó munka kell hozzá. Újra és újra dönteni valami mellett. „Tanulj mindenből!” Tedd el az okostelefonod, és lény te okos! Talán ez most pont ugyanolyan közhelyesen hangzik, mint az összes többi „út a boldogsághoz” tanácsadás, de azt hiszem, ezek által én valóban közelebb kerültem hozzá. Mindenkit csak bátorítani tudok, hogy vágjon bele!
Hanna
(fotók: Büki Hanna)